FALKOS LOVAG MONDÁJA
A széles Ipoly völgyében, messze földön híres és rettegett fiatal lovag volt Falkos vitéz. Nem is ismert önmagánál különb urat. Még magát a királyt sem. Tudta ezt a király, szegény Béla király, de nem sokat tehetett ellene. Falkos lovag is pöffeszkedő lovag volt Fülek várában. Mulatott, dorbézolt, fosztogatott. Egyszer Sőregen mulatozott, máskor ivócimborákat keresett Somoskőn, haddal támadta meg Ajnácskőt egy szép lány szeméért. Veszedelmes fiatalember volt.
Leginkább mégis Fülek várában szeretett tartózkodni, de a vadászat mulatságát kedvelte, még medvét is űzött a rengetegben. Történt egy őszi hajnalon, hogy egyedül, ült az erdő mély zugában, és várta a szarvast. S íme, valóban megjelent a koronás díszű csudaszarvas. A lovag gyorsan emelte íját, röppentette a nyilat, valahogy azonban mégis elhibázta, mert a nyíl csak sértette a szarvast, le azonban nem döntötte. A szarvas nagyot fújt, nekirontott a lovagnak, döfte, taposta, fújta, dühöngve. Falkos lovag késével döfött a hatalmas állat szívébe. A szarvasbika összerogyott, de összeesett a lovag is. A zajra előfutottak a szolgák is.
– Vége van urunknak, vége van urunknak! – jajongtak a szolgák.
Az egyik vadásztárs azonban így szólt:
– Még él – ugrott föl -, nincs mit veszítenünk, gyorsan kötözzük be sebeit, és vigyük be a kunyhóba!
Az öreg Sámson jobbágy lakott a kunyhóban a lányával, a szépséges Erzsébettel. Befogadta az öreg jobbágy az elalélt Falkos vitézt, ágyat készített számára, forrásvízzel mosta le, be is kötözte, s úgy hagyta nyugodni. A leány maradt mellette ápolónak. El nem mozdult mellőle.
Három nap elteltével így szólt a lovag:
– Hol vagyok? Mi történt velem?
– Sámson jobbágyod házában vagy, uram – felelte a leány.
Ahogy gyógyult, erősödött Falkos vitéz, úgy szerette meg a szépséges leányzót egyre jobban.
A hatodik napon ezt kérdezte a lovag:
– És te ki vagy, szép leány, mi a neved?
– Erzsébet a nevem, uram, a jobbágyod engedelmes leánya vagyok, ápolód.
Gondozta, ápolta a leány a lovagot szakadatlan. A lovag le nem vette szemét a szépséges jobbágylányról. Két hét múlva a lovag annyira összeszedte magát, hogy haza indult.
Erzsébet, szép leány, szemében könnyek csillogtak. Nehezére esett a búcsúzás, hiszen ő is megszerette a lovagot. A lovag azonban megfogta a kezét, s így szólott:
– Köszönöm neked mindazt, amit értem tettél, hogy ápoltál, itattál, etettél. Megköszönni azonban fönn, a várban óhajtom neked. Gyere velem Fülek várába, ott fogunk élni együtt!
Erzsébet így felelt:
– Nem hagyhatom itt ősz apámat uram. Nem mehetek veled Fülek várába, mert én csak jobbányleány vagyok és te engem soha nem vehetsz el feleségül. Van már nekem vőlegényem.
Falkos lovag haragosan rázta meg a fejét:
– Hát nem tetszem neked, Erzsébet, szép leányzó?!
– Nagyon is tetszel, uram, de nem hagyhatom itt az erdőt, a kunyhót, nevelt állataimat.
– Én vagyok a várúr, velem jössz, parancsolom! – kiáltotta Falkos lovag. – Ülj fel gyorsan a másik lóra.
Így került föl az öreg Sámson leánya, Erzsébet, Fülek várába. Falkos lovag úgy rendelkezett, hogy az apának, az öreg Sámsonnak egy erszény aranyat vigyen a várnagy, de a várnagy nem találta meg az öreg jobbágyot, mert az szégyenében elbujdosott az erdő mélyén. Végül a legmagasabb bazaltszikláról az alant sötétlő mélybe vetette magát. Egy hét múlva találtak rá Falkos lovag vadászai, de a lánynak bevallani sohasem merték, hogy apja nincs többé.
– Földet ajándékoztam neki, távol a vártól, ha majd felépíti házát, meg is látogatod! – hazudta a lánynak a lovag.
Falkos lovag egyre inkább rabja lett a lánynak. Drága ruhákkal halmozta el, kincseket szórt tenyerébe, mindig csak kedvét kereste.
– Végy el feleségül! – mondogatta, parancsolta, kérlelte Falkos lovagot a lány.
– Mindent kérhetsz tőlem, csak ezt az egyet nem! – ellenkezett a lovag. – Jobbágylányt oltár elé nem vezethetek.
– Akkor pedig templomi hit nélkül is én leszek a vár úrnője!
Falkos lovag alig bírt már eleget tenni a lány mind szeszélyesebb követeléseinek, engedelmes szolgája lett már ő a leánynak. S minél szebb akart lenni a leány, annál több gazemberséget követett el miatta Falkos lovag. Rabolt, fosztogatott, végül hamis pénzt is veretett. Reggeltől estig verték a hamis pénzt a vár mély pincéjében.
Elszomorodott jó Béla király, amikor fülébe jutott Falkos lovag garázdaságainak, viselt dolgainak a híre. Magához rendelte Székesfehérvárra, hogy az ország nagyjai előtt feleljen tetteiért.
Sírt-rítt Erzsébet, szép leány, amikor ezt meghallotta, s a lovag búcsúzni kezdett.
– Én vagyok az oka a te vesztednek! – kiáltozott -, ne hagyj el, Falkos lovag, ne hagyj el, mert szeretlek!
– Nem most kellene szeretned, amikor már tönkretettél! – felelte keserűen a lovag. Most már késő! Megyek az ítélőszék elé. A király lesz a bírám.
Bevallotta Falkos lovag minden bűnét, gyalázatát a király úr és a bírák előtt.
– Egy széplány hálójába kerültem – hajtotta le a fejét -, feleségül venni nem tudtam, mivel jobbágylánynak született.
– Inkább emelted volna lovagi magadhoz – szólt zordul a király -, nemes asszonnyá tetted volna, így pedig ország gyalázatául maradtok mindketten. Most már későn bánkódsz. Halld tehát ítéletemet: Mivel hogy bűnödet megvallottad s megbántad, azt parancsolom, hogy mához két hétre meztelenre vetkőzve, ruha nélkül vívj meg egy páncélos vitézzel. Ha sikerül a páncélos vitézt legyőznöd, akkor tiéd az igazság.
Megköszönte Falkos lovag az ítéletet, térdet hajtott a bírák előtt, s eltűnt Fehérvárról, erőst ígérvén, hogy két hét múlva a bajvívásra ruhátlan, egy szál karddal a király előtt megjelenik.
Eltűnt, s nem is jött többé vissza. Sem két hét múlva, sem három múlva. Negyedik héten fegyveres embert küldött a nádor Fülek várába, kötözzék meg Falkost, hozzák a király elé. De Falkost ott sem találták, csak Erzsébetet.
– Hol van a lovag? – kérdezte a nádor embere. – Keresteti a király.
Erzsébet nyugodtan felelte:
– Hát hiszen felmentették őt, feloldották bűnei alól! Ezt mondta nekem, amikor visszajött.
– Ha ezt mondta, hazudott!
Lóra pattant a nádor embere, hogy elfogja Falkost, de az elmenekült előle. Soha nem látták többé.
A nádor küldötte haragtól szikrázva tért vissza a várba.
– Eltűnt a gazdátok, Falkos lovag – kiáltotta fennen -, a király urunkra maradt a vár. Te meg, Erzsébet, szedd össze minden holmidat, minden drágaságodat, jössz el a királyhoz.
A király jól megnézte a szépséges Erzsébetet.
– Te vagy hát az a leány, aki annyi bűnre csábította jó Falkos lovagomat! Kolostorba küldlek, vezekelj. Míg élsz, ott maradsz.
Erzsébet, szép leány, fejet hajtott, letérdelt a király előtt:
– Bűnösnek vallom magam, nagyúr! Egy utolsó imát engedj mondanom ablakod párkányára borulva. Megengedte azt a király. Erzsébet, hosszan könyörgött, aztán hirtelen felugrott, drágaságait az ablakon át a mélybe vetette, s ő maga is utánuk dobta magát. Nem kellett kolostorba vonulnia többé.
Sok, sok idő telt el ezután. Fülek várát másik kedves emberének adta a király. Falkos lovagot már nem emlegette senki. Odafönn Nyitrában, a Zoborhegy tövében a legeltető pásztorok egy öreg, szakállas remete kihűlt tetemét találták sugárzó tavaszi hajnalon egy mély barlang ölén. Szótlan, csendes remete volt, senki sem bántotta, senki sem kérdezte, senkit sem zavart. Élt egyedül, magának. Senki sem tudta, hogy hívták, honnan jött. Összeszorított tenyerében ezüstláncot találtak, a láncon kerek, kopott érem csillogott, bevésve az érmen ez a pár szó:
„Erzsébet, halálomig tiéd vagyok!”
Forrás: 
